O2. - A vacsora meglepetései

A legtöbb embernek a péntek reggel indul a legjobban, hiszen tudatosul bennük, hogy a hétköznapok utolsó napja, és jöhet a csodálatos hétvége. 

Én soha nem így éreztem magam. Nem akartam lezárni a hetet, és a keléssel is gondjaim voltak mindig. 

Az iskolában mindenki egy nyár-záró buliról beszél, ahová ugyebár én nem mehetek el, hiszen vacsorára vagyunk hivatalosak egy olyan családhoz, amelyhez régen én is tartoztam. 

Morcosan csapom be az iskola szekrényem ajtaját, mikor szőke barátnőm társul mellém.

- Te ezt el tudod hinni? - fakad ki, és kezével minden irányba csapkodni kezd, mint egy félőrült. - Egy hatalmas buli lesz ma, és én nem mehetek el, mert az O'Donell család csinál valami vacsorát, hát ez aztán kicseszettül jó. Jobban el sem tudták volna rontani az első napjaimat!

- Ó, hála égnek... - csúszik ki számon a boldogságtól teli mondat, mire ő abbahagyja a kapálózást, és megfogja a vállaimat, majd mélyen szemeimbe néz. 

- Drágám, tudod mennyire szeretlek, de nem kellene ennyire nyilvánvalóan örülnöd a szenvedésemnek, mert még a végén gurtnit csinálok a nyelvedből. 

Felhorkantok, és azzal a lendülettel szorosan magamhoz ölelem.

- Te bolond, nem annak örülök - kezdek magyarázkodni, és vállát átkarolva elindulunk az osztály terem felé. - Azért tesz ez boldoggá, mert minket is meghívtak, és legalább tudom, hogy nem leszek egyedül. 

- Ez kezd izgalmas lenni - megáll egy pillanatra, és maga elé mered, én pedig azon gondolkozom, most vajon mi járhat abban a szép szőke hajjal fedett fejében. - Vicces este lesz, ha belegondolsz. A te szüleid, akik utálják az enyémeket, és az O'Donell család, aki nem bírja a te szüleidet, ráadásul nyilvánvalóan ott lesz Damien, és az az átkozott bátyja. 

- Erick? 

- Az hát, de ne mond ki a nevét, mert nem tudom milyen hülye képességei vannak, de ha emlegetem biztos, hogy valahol feltűnik majd. Viszont egy dolgot megígérek - mutató ujját az egekbe emeli, és szemeit összeszorítva fogadalmat tesz. - Ha hozzá szólok akár egy szót is, száradjon be az összes körömlakkom! 

Ezzel a lendülettel ott is hagy a folyosó közepén, én pedig kuncogva sétálok a terem felé, egyedül, miközben azon gondolkozom mennyire fog sikító frászt kapni, mikor az összes lakk beszárad, ugyanis ezek ketten biztos, hogy beszélni fognak. 

A vacsorára szüleim kérésének eleget téve elegánsan öltöztem föl, sminket nem használtam, és hajamat is csak enyhén igazítottam meg.

Mikor megérkezünk, az ajtót Mrs. O'Donell nyitja ki. Szüleim láttán csak mosolyog egyet, majd mikor meglát engem, az a bizonyos mosoly már hatalmas és őszinte lesz, öleléssel fogad, és invitál be a házba. 

A hatalmas asztalnál már helyet foglalt egy család, így mi vagyunk a másodikok. Az asztal főn Mr. O'Donell ül, vele szemben a másik oldalon pedig a felesége foglal helyet. Mindketten bátorító pillantásokat vetnek felém, én pedig kezdek feloldódni. 

Ahogy múlik az idő, megjelenik Carla családja is. Mellém édesanyja ül, barátnőm pedig az asztal szélénél foglal helyet. 

- Már csak a két fiamra várunk, így azt hiszem talán el is kezdhetjük a vacsorát - ejti ki kedvesen a szavakat Samantha, azaz Mrs. O'Donell, mikor a két említett fiú megjelenik.

- Itt vagyunk már - sietnek be a helyiségbe, de mellettük egy lány is érkezik. 

Carlara nézek, aki mint látom Ericket nézi, és a lányt vizslatja. Ő lenne az új barátnő? 

Ekkor viszont mindenki elfoglalja méltó helyét. Erick jókedvűen Carla mellett foglal helyet, aki mint látom, eléggé megilletődött, és egy kicsit bosszankodik is az új asztal-partner miatt. 

Velem szemben viszont Damien ül le, és mellé ül a lány is, aki az előbb velük érkezett. 

Most én éreztem magamon barátnőm tekintetét, de én semerre sem tudtam nézni.

- Szeretnénk elnézést kérni - kezd egy rövid monológba Damien, majd a mellette ülő lányra mutat - és szeretném bemutatni a barátnőmet, ő itt Olive Bridges.

A legtöbb vendég kedvesen köszönti a lányt, én pedig csak egy halvány mosolyt küldök felé. Nem tudtam mit mondjak, vagy mit gondoljak. Azt sem tudtam abban a percben mit érzek. Nem lepődtem meg, nem ért váratlanul, viszont boldog sem vagyok ettől a pillanattól. 

A vacsora után mindenki szét széledt a helyiségekben, és beszélgetni kezdtek. 

Carla éppen a kanapén foglal helyet, őt szeretném megközelíteni, de úgy néz ki valaki gyorsan be előz, mivel Erick huppant le mellé.

Ezt nem hagyhatom ki... Elmosolyodtam, és közelebb lépkedek a pároshoz, hogy halljam milyen csevejt folytatnak. 

- Muszáj neked pont itt letelepedni? - szólítja meg barátnőm a fiút, aki erre csak egy büszke vigyorral reagál a kérdésre. - Látod? Pont ez az a vigyor, amit úgy levakarnék a képedről. De vagyok annyira úrinő, hogy eldönthesd mivel csináljam - vigyorog rá Carla. 

Erick közel hajol hozzá, átkarolja vállait, és szinte kacagva felel a kérdésre. 

- A nyelveddel nem lenne rossz. 

Erre barátnőm mélyen beszívja a levegőt, a fiú karjai közül kibújik és felé fordul.

- Tudod, én arra gondoltam, hogy vagy a körmömmel kaparom le, vagy villával, esetleg még a kés is játszik, de az már egész pszichopata, úgyhogy gyorsan döntsd el, vagy húzzál innen, és ne mérgezd ezt a fantasztikus levegőt ami egyébként körül vesz, oké? - szemöldöke az égbe szalad, mire a srác jóízűen nevetni kezd. 

- Tudtam, hogy még kellek neked. 

- Vicces, hogy azt hiszed te vagy a középpontban mindig minden esetben, de apukám ki kell ábrándítsalak, nálad csak jobbak vannak.

Erick erre provokálni kezdi a lányt, közelebb kúszik hozzá, majd tenyerét a lány combjára helyezi, és a rövid ruháját felfelé kezdi vezetni. - Carla, nem vagy te buta lány.

- Hű, ez új - barátnőm rácsap a fiú kezére, és felpattan az eddig elfoglalt kényelmes kis helyéről. - Na én lelépek, mert tőled már zsibbad az agyam, és viszket a mellem. Nem tudom, talán csalán kiütést is kapok.

A srác erre ismét jóízűen nevetni kezd, a szőkeség pedig felém veszi az irányt. 

- Hallottam - szögezem le azonnal, mire ő elmosolyodik, és hátat fordít Ericknek. 

- Tudtam, hogy még mindig kellek neki - büszkén húzza ki magát - de kemény csaj vagyok! Viszont ez még a suliban tuti folytatódni fog.

- És a körömlakkok? - suttogom kuncogva, mire ő egy sejtelmes pillantással letudja beszélgetésünket, arrébb sétál, de mégis visszafordul felém.

- Ugyan, azt nem gondoltam komolyan.

Unottan sétálok az asztalok között, nem találom helyemet, így inkább a konyha felé veszem az irányt. A szekrényből kiveszek egy poharat, majd mikor becsuknám az ajtót, egy kedves hang megszólít. 

- Kivennél egyet nekem is? 

Megfordulok, hogy a hanghoz egy arcot is tudjak azonosítani, és ekkor a volt barátom újdonsült barátnőjével találom szemben magam. Kérésére bólintok, és neki is leveszek egy poharat, majd behajtom a szekrényajtót, és a poharakat az asztalon helyezem el. Öntök magamnak egy kis vizet, és felé mutatva utalok arra, ő kér-e. Biccent, így neki is öntök. Kissé kellemetlenül érzem magam, sőt inkább borzasztóan kellemetlen ez az egész. Vajon tudja, ki vagyok én?

- Köszönöm Gwendolyn - mosolyog rám, majd egyszerre kezdünk inni, de én hamar elemelem számtól a poharat. 

- Honnan tudod, mi a nevem? - kérdezem, mire ő halkan felnevet, de nem gúnyosan, sokkal inkább kedvesen. 

- Damiennel komoly a kapcsolatunk, így természetesen az előző barátnőjéről is beszélnie kellett. Nem mondta el, hogy te vagy az, de számomra elég egyértelmű volt, miután vacsora alatt egymásra sem néztetek, de a kis szőke barátnőd, aki gondolom Carla lehet, végig titeket vizslatott - magyarázza, én pedig csak lehajtom fejemet, úgy bólintok. 

- Te pedig mint hallom, Olive - emelem fel fejemet, ő pedig a kezét nyújtja, amit el is fogadok. - Egyébként sok boldogságot. 

- Köszönjük! - Mosolyogva hagyja el a helyiséget, én pedig az asztalnak dőlök.

Őszinte voltam? Egy minimális szinten, de egyébként nem. Tudom, szörnyű embernek tűnök, amiért nem kívánok szívből jót a volt barátomnak, és a lánynak akit helyettem talált, de ha valakiben egyszerűen ekkora szeretet van a másik iránt, mint bennem, akkor lehetetlen ilyet szívből kívánni. Itt már csak az illem beszél.

A vendégek egy idő után lassan szivárogni kezdtek, és mostanra már kevesen maradtunk. Én csak bolyongok a szobák között, majd háttal nekidőlök a falnak, és becsukom szemeimet, mikor barátnőm és Damien hangját hallom meg a mellettem lévő szobából.

- Ez baromság, soha nem derülhet ki - horkant fel a lány. Kinyitom szemeimet, és fülelni kezdek.

- Carla, nekem bűntudatom van. Sok dolog múlhat azon, hogy ez kiderül-e vagy sem. Én nem tudok így élni tovább, érted? - Damien hangja mintha tanácstalan lenne. 

- Akkor meg mi a franc értelme volt eddig titkolni? Menj, mond el mindenkinek, majd biztos minden sokkal jobb lesz - a szőkeség hangja tele volt dühvel. - Nem véletlenül maradt ez eddig titok, és egészen jól ment ezidáig, ne most cseszd el. De ha azt akarod, hogy a szüleid, Gwenny, és mindenki megutáljon, hajrá, ott az ajtó. Gyerünk, Damien. Akkor most menj, és mond el mindenkinek. 

***

Sziasztok! 

Megérkeztem az új résszel, ami remélem azért elnyeri tetszéseteket. 

Újabb szereplőket ismerhettek meg, és most végre lehetőleg beindul a történet. 

Oldalt van egy kis szavazás miszerint ki a kedvenc szereplőtök, kérlek szavazzatok! :)

Várom a kommenteket és itt lent szintén szavazhattok arra is, hogy a rész hogy tetszett. 

Minden vélemény számít!

Puszi.

G.

O1. - Vissza a padba

Egy napot mindig elkezdeni a legnehezebb. Maga az ágyból kikelés egy igazi szenvedés, legalábbis számomra biztosan az. Minden reggelem ugyanígy telik. 

Az ébresztő megszólal először hat óra harminckor, aztán tíz perc múlva ismét, majd rá öt percre szintén sipákol a füleim mellett, ennek hatására viszont sikeresen kinyitom szemeimet. 

Egy tíz perc mobilozás így még belefér az időmbe, aztán erőt veszek magamon, és elvonszolom a nehéz testemet a mosdóig. Itt szokásos csajos dolgok folynak... Kulissza titkokat nem igazán tudok elárulni. Fogmosás, sminkelés, haj igazítás, utána pedig jöhet az öltözködés, amit míg más túlzásba visz, én abszolút nem. Kikapom az első dolgot a szekrényemből, és sietek is tovább a dolgomra.

Lassú léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, míg nem az utolsó fokról lelépve elérkezek a nappaliig, onnan pedig utam a konyhába vezet. 

Anyám szokása szerint a szomszéd nővel bonyolít egy biztos egész komoly beszélgetést, ugyanis hiába is köszönök, egyik sem reagál szavaimra. 

Apám sétál be utánam a helyiségbe, kezében egy mai napi újsággal. 

- Jó reggelt - köszönök mosolyogva, mire rám kapja tekintetét. 

- Hozz nekem egy forró bögre kávét - löki oda, majd leül az asztalhoz, és olvasgatja tovább az egyik roppant érdekes cikket. 

Horkantok egyet, majd szófogadó gyermekként a kávéfőzőhöz lépek, és a kérése szerint cselekszem.

A bögrét tele öntöm, majd elé tolom és elindulok a folyosó felé. 

- Gwendolyn - hallom meg ismét apám hangját, amely most inkább ércesnek tűnik, és parancsolónak. Felé fordulok, és bólintok jelezve, hogy mondja, mit szeretne. - Nem hiszem el, hogy tizenhét éves korodra sem tanultad meg, milyen egy igazi kávé. Forró, kevés tejjel, és két kanál cukorral. Most gyere vissza, és csináld meg, de azonnal.

Mélyen szívom be a levegőt, érezem ahogy elönt a düh, de magamba tartom. Lépteimmel az asztal felé igyekszem, de ekkor meghallom anyám halk reakcióját.

- Csak egy haszontalan kis buta fruska. 

Egyértelmű volt, hogy ezt a szép jellemzést rólam költötte ez alatt a pár másodperc alatt. Megtorpanok, ekkor pedig minden szem végre rám szegeződik. Már majdnem kiordítom magamból minden dühtől mérgezett gondolatomat, ekkor viszont ismételten sikerül visszafognom magam, és egy nagyon gyors mozdulattal hátat fordítva nekik kiszaladok a helyiségből. A folyosón felkapom táskámat, amit a vállamra hajítok, és kisietek ebből a pokoli környezetből. 

Az utcán sétálva neki megyek pár embernek, de ez csak akkor tűnik fel, mikor éppen öcsémnek ütközök. 

- Nyomon kísérve, majdnem eltörted két lány vállát, egy kislányt fellöktél, egy idős nénit pedig majdnem elkaszáltál a táskáddal siettedbe - sorolja fel bűneimet, mire kicsit sikerült elmosolyodnom. - Ezekből a tevékenységekből öcséd arra tudna következtetni, hogy drága szüleink felidegesítettek, és kilőtték rád mérgező nyilaikat, melyek fájdalmasan érintettek, te pedig gondolataidba feledkezve igyekeztél iskolába, ami természetesen rendben is lenne, ha nem a másik irányba kellene menned. 

Utolsó szavai hallatán szemeim kikerekednek, és körbe tekintek az utcán. A város másik végén találom magam, jó messze az iskolától, ahol tíz perc múlva kezdődne utolsó évem első órája.

- Basszus - szalad ki számon, mire ő csak jóízűen nevet, táskámat lekapja vállamról, és az út túloldalán parkoló autója felé biccent. - Ha ezt megteszed, életet mentesz. Viszont igazán szólhattál volna előbb is... 

- Jó poén volt nézni ahogy tank módjára szeled az utcákat, de amikor már láttam, hogy egy biciklis csávó közelít, úgy gondoltam ezt már nem merném megkockáztatni. 

- Féltettél? - érzékenyülök el, mire ő ismét jóízűen nevet fel.

- Francokat, szegény csávó mit csinál ha nekiteker egy buldózernek? Összegyűröd a biciklit, ő meg átbukfencezik a fejeden - finoman megpaskolja a fejem tetejét, mire én tettetett sértődöttséggel felszegve fejemet elindulok az autó felé. - Ne hisztizz, a kulcs nálam van, anélkül pedig nem jutsz messzire. 

Nem válaszolok, csak megcsapkodom a szélvédőt, ő pedig tudja, én mérgemben szétszedem az autóját akár két perc alatt is.

Út közben elmeséltem neki a reggel történteket, de ő ezen nem igazán lepődött meg. Daniel mindig a rossz fiúk közé tartozott, a szüleink pedig szinte szégyenkeztek miatta, de ő ezt kihasználta. 

Felgyújtotta az iskolai könyvtárat, mert a büntetését ott kellett töltenie? Nem baj, elsimítjuk. Lefizetjük a sulit, őt pedig elhallgattatjuk egy új gördeszkával. 

Drog függősége miatt elvonóra küldjük pár hónapra? Úgy is befogja a száját, ha kap egy új autót, majd azt mondjuk messze nyaralt a nagypapánál. Nem gáz, hogy apánk apukáját már két éve elvesztettük. 

A lényeg, Daniel bármit tett, őt csak el kellett hallgattatni. Nekem maradt a szoba fogság, a telefon megvonás, vagy a jól bevált "elküldünk egy pszichológushoz, aki majd segít a kamaszkori lázadásaidat legyűrni". 

Segített, elmondta mekkora aljas családom van. Pacsi, Mr. Morson, csak sajnálom, hogy apám ezért kirúgatta. Dehát ismerjük a Blackwell családot. Ha nem hazudsz, akkor repülsz.

Az iskolához érve egyből az órára pillantok. Máris késtem... Szaladok az osztály teremig, és mikor végre oda érek, szinte kitépem az ajtót a helyéről. Minden szem rám szegeződik, én viszont azonnal a tanár úrra nézek. 

- Mr. Deen? - vonom fel szemöldököm, hiszen nem értem hogyan kerül ő ide. 

- Jó reggelt, Gwendolyn. Tíz percet késtél már az első napon - a fiatal tanár úr komoly hangnemmel közöli a mondani valóját, majd elmosolyodik - de nyugodtan foglalj helyet. 

Bizarr jelenség volt, hiszen ezért a tanárért mindenki oda van. Jóképű, rendes, és vicces fickó, ezek mellett persze a legnagyobb erénye, hogy tökéletesen megértő. Néhány éve még ő is diák volt, így elég közel áll a mi koroszályunkhoz. 

Az ajtó ismét kinyílik, majd egy szőke szépség tipeg be rajta, aki nem más, mint az én legjobb barátnőm. 

- Jó reggelt Carla - köszön a tanár, mire barátnőm rá kapja tekintetét, és unott mimikája szinte huncuttá formálódik. 

- Mr. Deen? Nem hiszem el, pedig látom. Hol van a boszorka? - mosolyogva érdeklődött osztályfőnökünk felől. 

- Foglalj helyet, és mindent szépen elmondok előröl.

Carla sebesen foglal helyet mellettem, majd szinte figyelembe se véve engem, a tanárra mered. 

Igen, a szőkeség és Deen között már tavaly is izzott egy kis parázs, de ha ezalatt a kilenc hónap alatt fellángol, és hatalmas tűz lesz belőle, még egy egész erdő is leéghet. 

Mintha barátnőm a gondolataimba látott volna, közel hajol hozzám, és a fülembe súgja gondolatait. 

- Ezzel a pasival egy egész erdőt felégetnék, csak kerülne a kezeim közé - ezzel be is fejezve visszafordul, és ismét a célpontját kezdi vizslatni.

Ez fájni fog - mosolyogva érdeklődöm én is a friss hírek után.

- Bizonyára nem tudjátok - kezdi Deen - de Mrs. Tonkin gyermeket vár, és ezért nem tudja elvállalni az osztályát erre az utolsó évre. 

Mindenki tapsikolni és visongani kezd a hír hallatán, valaki még a székről is felpattan, és öröm táncot jár. A fiúra nézek, akit ekkor be is tudok azonosítani. Ő Dylan, az első szerelmem legjobb barátja. Nevetünk vicces táncán, de ekkor a tanár csöndre int minket.

- Én továbbra is a testnevelés tanárotok leszek, viszont - mielőtt folytatná, Carla közbe vágott.

- Lesz tesiből korrepetálás, külön óra, gyógytorna, vagy ilyen klubbok? Tudja, kis szűk kör, iskola után... - Von vállat, mire tenyeremmel homlokon csapom, de ő csak tovább vizslatja a tanárt, aki erre nehezen tud felelni. 

- Nem igazán szokott erre kereslet lenni, de ha úgy érzed Carla, hogy neked igazán szükséged lenne gyakorlatokra - ekkor barátnőm ismét közbe vág.

- Nyújtó gyakorlatokra - itt már kezeimmel inkább eltakarom szemeimet. 

- Igen, akár arra. Akkor keress meg a szertárba, és megbeszélünk egy időpontot. - Itt felpillantok Mr. Deenre, és nem tudom eldönteni, most ő is flörtöl-e, vagy azt hiszi Carlanak tényleg baja van. - Viszont még egy hírem van, az új osztályfőnökötök is én leszek.

Erre ismét mindenki ujjongani kezd, barátnőm pedig elégedetten dől hátra székén, és felém pillant.

- Drága GwennyBenny. Ennél jobban már nem is kezdődhetne az évünk.

Megrázom fejemet, és előtör belőlem is egy halk nevetés. 

Órák után kitaláltuk, hogy szépen kidíszítjük a szekrényeinket. 

Míg az enyém tele van tankönyvekkel, Carla szekrényében szinte csak krimi regények, és körömlakkok hevernek szanaszét. 

- Nézd meg ezt a kupit - mutat a szekrény belseje felé. - Mintha egy kisebb tornádó söpört volna végig. Ráadásul a kedvenc lakkom is eltűnt. 

- Melyik? - ráncolom össze homlokom. 

- Nem tudom, mindet szeretem, de a huszonkettő helyett csak huszonegy van. 

- Ha mindet szereted, nincs kedvenced - húzom fel szemöldököm, mire ő frappáns választ ad.

- Ez nem igaz, ezek mind a kedvenceim, ugyanis a többi amit kevésbé szeretek, otthon van - ezzel becsukja az ajtót, és az enyémhez sétál.

- Akkor miért nem otthon vannak ezek is? Miért itt festesz körmöt? - érdeklődök, ugyanis nem értem, hogyan tud tanulás mellett még szépítkezni. 

- Hülye vagy? Otthon semmi időm sincs, itt meg vagy alszok, vagy olvasok, vagy körmöt festek. Jobb dolgom úgy sincs. 

Carla mindig is nehéz eset volt, viszont ő így tökéletes barátnő. Különleges, és elképesztően egyedi sok dologban. A szülei szinte rajongnak érte, az enyémek viszont utálják, mert szerintük rossz hatással van rám. Pedig ez nem igaz. 

Mindig ő vigyázott rám, a legjobb és legrosszabb perceimben is mellettem volt. Bármikor meglátom, nem bírom ki, hogy ne öleljem meg. Nem a nővéremnek, hanem inkább az ikertestvéremnek, sőt sokkal inkább a lelki társamnak tekintem, pedig csak a legjobb barátnőm. 

A szőkeség a szekrényem ajtajához hajol, és letép onnan egy felragasztott képet. Rá pillantok, ő pedig a képről csak felsandít rám.

- Égesd már el ezt a szart - horkant. - Én már az összes holmival együtt elküldtem volna a pokolba, egy jó nagy bogrács alatt, és a felette fortyogó finom kis kaját meg jóízűen befalatoznám a pocikámba. 

Ezen felnevetek. 

- Carly, ő a múltam, ne cikizz ezért. Mindent kidobtam, elégettem, vagy valamit vissza is adtam. Ezt az egyet nem tudtam... - tépem ki kezéből a képet, és jól szemügyre veszem. A volt barátommal vagyunk rajta, mikor még boldogok voltunk. Életem legszebb időszaka volt, és szörnyen hiányzik, de elcsesztük, el kell fogadni. 

- Ja, biztos így történt. A tőle kapott kis dobozod a polcodon van, a pulcsija a ruhás szekrényedben díszeleg, a fogkeféje még mindig a fürdőszobádban fekszik a tükör előtt, a kedvenc csokija az éjjeli szekrényed fiókjában, a medál amin a neveitek kezdőbetűi van a nyakadba lóg, és a közös képetek itt virít a szekrényed ajtaján - hadarja el egy szuszra, mire én rosszallóan bedobom a képet a szekrénybe, és bevágom az ajtót.

Nem rá vagyok dühös, hanem arra hogy igaza van, és ez nekem fel sem tűnt. Végigsimít vállamon, majd át nézve afölött szemei kikerekednek. 

Kíváncsi vagyok mit néz annyira, így megfordulok, és ekkor egy hatalmas sokk önti el egész testemet. 

Ott van ő, teljes élet nagyságban. Két barátjával sétál a szekrényük felé, ami az enyémmel éppen szemben van a folyosó másik oldalán. Szerintem pislogni sem tudok, ugyanis ledermedtem. Nem érezem, hogy dobogna a szívem, csak mintha a vérem forrósodott volna fel ereimben pár másodperc alatt. 

Az emberek minket néznek, tekintetek cikáznak közöttünk. Ő mindössze egy pillanatra sandít felém, de azonnal elkapja tekintetét, én pedig meghallok néhány visszhangot. 

- Ez volt a csaj, aki majdnem meghalt nem? Ez a drogos kis maca, igaz? - hallom az elsőt, amit követ a következő.

- Ja haver, ennek van egy jó nagy kamu világ az élete körül, őt kerülni kell - röhögnek, én pedig csak hátat fordítok mindenkinek, és piros szekrényemnek támaszkodom nem túl feltűnően.

- Kussoljál már Patric, neked Joint a beceneved - kel védelmemre barátnőm, de leintem. - Hülye suttyó szarházi. 

A folyosón történtek után már nem igazán volt kedvem az iskolához, így eljöttünk Carlaval, vettünk egy kávét, amit egy park közepén ittunk meg. 

Eléggé feldobta a kedvem, mikor sztorizgatni kezdett a Fülöp-szigeteki nyaralásáról, és hogy a fiúk mennyire jól néznek ki. Jókat derültem, mikor elmesélte, hogy az egyik fiú figyelmét nem tudta magára vonni, ezért eljátszotta hogy messzire vitte be a sodrás, és nem tud úszni, viszont jól megszívta... A csávó sem tudott, ezért a partról figyelte amint egy körülbelül ötven éves bácsi kihúzza, majd a szerelem szépen elsétált. 

A mese szerint a végén a herceg rátalált a hercegnőre, meghívta egy ebédre a sok harc után, ahol a hercegnő jól ott hagyta, mivel kiderült, hogy a herceg a többi királyfiért rajong inkább. 

Igen, ez Carla, mindig vele történnek a hasonló esetek. 

Mikor haza értek, már számítok egy elég szép kis fogadtatásra, persze ez így is történik. 

Mindketten az ajtóba állnak, és engem várnak. 

Igyekszem elsétálni mellettük, de apám elkapja a karomat, és erősen vissza ránt. 

- Hogy a francba képzeled te ezt? - suttogja felém. Nem mert kiabálni, hiszen a szomszédok meghallanák és híre menne, hogy baj van a családunkkal.

- Jól lejárattál Mrs. Silvermann előtt, te felelőtlen fruska - sétál mellém anyám, majd tenyerét nyújtja. - Kérem a mobilodat, és azonnal takarodj a szobádba. Csak tanulhatsz, semmi mást. A zene lejátszót, lehozod, és a laptopot is, aztán pedig csak reggel találkozunk. Nem tudom ebédeltél-e, bár már három óra. De sem ebéd, sem vacsora nincs számodra a mai napon. 

Nem lepnek meg szavai, mindig ez volt az én büntetésem... Nem egy Daniel féle Porsche, igaz? 

Bólintok, mobilomat kiveszem zsebemből, majd kikapcsolni készülök, de ekkor apám leállít. 

- Nem kapcsolod ki. Bármilyen üzenet vagy hívást kapsz, nem titkolsz többet el előlünk. Így majd nyomon tudjuk követni, ki van rád ennyire rossz hatással, és ki miatt viselkedsz ennyire hálátlanul. 

Ez már rosszabbul érintett, az előző utasításokhoz hozzá vagyok szokva, de ehhez nem. Bármit írnak a barátaim, látni fogják? Jó vicc, de lekapcsolom a képernyőt anyám kezébe adom, és felszaladok a szobába, hogy összegyűjtsem a laptopot és a mini zene lejátszót. Gyorsan összekapom őket, majd leszaladok, és a kezükbe nyomom az eszközöket. Hátat fordítva igyekszem vissza, ekkor viszont ismét egy szoros tenyér fonódik gyönge karom köré.

- Elmaradt a bocsánat kérés - vigyorog elégedetten apám. Anyám összefonja karjait mellei előtt, és úgy vizslat.

- Sajnálom, többet nem fordul elő - bököm ki, majd elenged, és felszaladok a szobámba.

Becsukom az ajtót, és eldőlök az ágyamon.

A telefonomat úgysem tudják megnézni, mert le van kódolva. Maximum az előugró kis ablakokat látják, de annak is csak egy kis részét. 

Annyira gyűlölök itt lakni, sőt, az egész családomat utálom. 

A legtöbb amerikai filmben anya meg apa védik a kislányukat. Itt? 

Ugyan kérem, itt örülök, ha egy nagyobb vita után megérem a holnapot. 

Ez van Gwen, már igazán hozzászokhatnál... 

Ekkor anyám ront be a szobámba. 

Majdnem kicsúszik a számon a "kopogni?" kérdés, de nem akarok verést is kapni. 

- Na, látom az ágyon döglés megy, a tanulás viszont kevésbé - pillant az íróasztalomra, majd rám. - Azért jöttem, hogy közöljem, holnap vacsorára vagyunk hivatalosak az O'Donell házban. Szépen öltözz ki, elegánsan. 

Ekkor apám is megjelenik mögötte, és folytatja.

- Viszont nem festheted ki magad, és nem vehetsz fel valami kurvás mini ruhát. Ott lesz az a kis szarházi Damien barátocskád is - volt barátom neve hallatán a szavába vágok.

- Már jó rég nem a barátocskám - felelem. Mart belülről, mikor felfogtam, mennyire is igazat mondtam.

- Szerencsére - mosolyog keserűen, és mély hangon tovább morog. - Nem leszünk ott sokáig, de nem mozdulsz el mellőlünk. Ha mégis, akkor pedig eléggé pórul jársz. Világos voltam? 

- Világos - bólintok együttműködően, ekkor pedig elhagyják a szobámat, és a zár kattanását hallom.

Remek, még be is zárt. Se telefon, se barátok, se vacsora, holnap pedig egy szörnyű nap után egy még rosszabb vacsora a szerelmem családjánál. Lehetne ennél rosszabb életed, Gwendolyn?

***

Sziasztok!

Sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket! Dolgoztam, és utána a szemeimnek már hatalmas megterhelés volt a monitort vizslatni, de most végre itt vagyok, tele újabb meg újabb ötletekkel!

Remélem tetszett nektek a rész, nekem vannak benne részletek amik nem igazán nyerik el a tetszésemet, de bele kell vonnom, ugyanis szükség lesz rá a későbbiekben, viszont van olyan is amit egyszerűen imádok.

Nektek volt ilyen?

Ha igen, kérlek mondjátok el melyek voltak ezek a részletek!

Várom a kommenteket, itt alul pedig lehet szavazni, azokra is nagyon kíváncsi vagyok!

Köszönöm, hogy elolvastátok! Nemsokára jelentkezem!

Puszi,

G.

OO. - Prológus

Zokogva fekszem a stégen, miközben a madarak boldog csicsergését hallgatom. 

Boldogok. Mindenki undorítóan boldog, és én vagyok a kivétel. 

Az alkohol hatására rengeteg érzelem forr bennem. Gyűlölet, undor, bosszú vágy, ez a mérhetetlen fájdalom.

Hogy engedhettem, hogy idáig fajuljon minden? Tönkretettem magam, és még azt is hagytam, hogy segítsenek benne. 

Fáj élni - gondolom magamban, majd felülök, és csuklómmal letörlöm arcomon végiggördülő könnycseppjeimet. 

Mélyen beszívom a levegőt, és gúnyosan felnevetek.

- Undorító - szűröm fogaim között - szánalmas vagy, Gwen.

Undorom magamnak, az alkoholtól bűzlött ruháimnak, a világnak, és minden olyan embernek szólt, akik miatt idáig jutottam.

Barátok, szerelmek, család. Egyáltalán mit is jelentenek ezek a szavak? Nekem ők okozzák a halálomat, és a bánatomat. A kínokat, melyeket nap mint nap átélek.

Én beteg vagyok. Elmebeteg. Két ember lelke lakozik bennem, de a gonosz már teljesen elhatalmasodott a jó felett, legyőzte. Most már teljesen üres vagyok, nincs bennem más csak a gonoszság és a gyűlölködés mindenkivel szemben. 

- Meg kell halnom - suttogom, és elmosolyodva bólintok egyet, ezzel magamat győzködve arról, hogy helyes amit mondtam - meg fogok halni. 

Tenyereimet a kemény fára nyomom, így megtámasztva magamat lassan felállok, és teljesen a stég szélére sétálok.

Ismerem ezt a nagy tavat. A túloldal egész messze van, mintha egy kisebb tenger lenne. Mély ezen a részen.

Az ital hatása kezd kimenni a szervezetemből, és úgy érzem, mindjárt az egész tartalma távozni készül a testemből, így mielőtt ez megtörténhetne, cselekszem. 

Hátat fordítok a tónak, majd egy kicsit behajlítva térdemet, hátra billenek. Rövid ideig zuhanok, majd érzem, ahogy a vízbe csobbanok.

Hideg, már első pillanattól kezdve mintha ezer apró tűvel szurkálnák testemet, szörnyű érzés, pánikolni kezdek, de a hideg hatással van testemre, és alig bírok mozogni. 

A régi érzések törnek elő benne, és már bánok minden tettemet. Mardos a bűntudat, szét tépi lelkemet.

Amit érezek, hogy lassacskán elvesztem eszméletemet, minden érzést mélyen eltemetek magamban, és arcok jelennek meg előttem. Damien, Carla, Greg, Corinne... 

Arcomra halvány mosoly kúszik, és lehunyom szemeimet, a borzasztó érzés pedig elmúlik. 

Csak az ő mosolygós arcuk, és én.

Már semmit nem érezek.

*1 évvel ezelőtt...*

Információ!

Sziasztok!

Régen sokan szerettétek az Egy test, két lélek című blogomat, hiszen eddigi látogatóim száma 3000 fölé emelkedett, amiért nagyon hálás vagyok!

Túl vagyok az érettségin, végre van időm és energiám, ezért szeretném folytatni ezt a szívemnek kedves blogot. 

Viszont... Újra olvasva, rengeteg hibát fedeztem fel. 

Sok helyesírási hibát ejtettem, volt ahol összecsaptam, és van benne rengeteg olyan dolog ami számomra már hülyeség. 

Az írás módszerem sem tetszik, látszik, hogy nem most kezdtem bele a blogba és siettem.

Így hát úgy döntöttem elkezdem előröl. Át írom az egészet, és újult erővel, új oldallal kezdek neki, emellett Vanessa Hudgenst leváltottam, és a főszereplőt, Gwendolynt immár Crystal Reed formálja meg! Zac Efron helyett Damien Tyler Posey lett, Zac pedig végül Greg szerepét kapta!

A fejlécet köszönöm az én drága barátnőmnek! Az ő blogja számomra a legkedvesebb! (Cruel Intentions)

Ha adtok a blogomnak egy új lehetőséget, és feliratkoztok, azt nagyon szépen megköszönöm! 

Az új Prológust valószínűleg a jövőhét folyamán fogom felrakni IDE, tehát a régi oldal bezárt.

Készítettem egy kis betekintő videót, hogy megismerjétek picit az új szereplőket.

KÖSZÖNÖM!!!! 

#Diana.